Malahide és Howth

A tervem a mai napra az volt, hogy a Wicklow hegységbe megyek, meglátogatom Glendalough-t és Killkeny-t. 

Sajnos ez nem jött össze, mert a kirándulásra a busz 9-kor indult volna a városközpontból egy iroda szervezésében. Azonban vasárnap a külvárosból a buszok csak reggel 9-kor és 9 után indulnak a végállomásokról. Vagyis nem lehetett bejutni a városközpontba. Szomorúan, de elengedtem. Tudomásul veszem, hogy mindent nem kaphatok.

Éjjel egy gyors „újra tervezéssel” úgy döntöttem, hogy akkor a közeli Malahide kastélyt, majd Howth falut keresem fel. Na ezekre a helyekre sem könnyű kijutni. A közlekedés lassú nagyon. Főleg azért, mert a buszokra az első ajtón kell felszállni. Itt, a sofőrnél egy perselybe bedobni a viteldíjat (pontosan kiszámolva apró pénzben), vagy a Leap kártyával „csippantani”. Azonban, ha nem utazunk messzebbre, mint 13 megálló, akkor a „csippantást” a sofőr fülkéje előtti gépen kell elvégezni, hogy közben bemondjuk az úti célunkat, a sofőr beüti a gépbe az összeget, hogy csak annyit vonjon le a Leap kártyáról. Sokszor a gyalogosok, kocogók gyorsabban haladnak mellettünk a járdán!

Malahide kastély (42-es busszal a Amiens Streetről Portmarnock irányában) Csak vezetéssel látogatható a kastély. Felnőtt belépőjegy ára 14 euró, amellyel a kerteket is meg lehet látogatni.

A kastély nyolc évszázadon át volt a Talbot család birtoka. Kezdetben nem is volt ilyen nagy, csak egy két szintes normann torony volt. Az alsó szinten az egyik szobában lakott az egész család, plusz az állatok, amelyeket betereltek éjszakára, hogy el ne hajtsák őket, meg azért is ó, mert az állatok biztosították a meleget.

Később az egész kastély több lépésben megnagyobbították. A következő képen a kis szalon látható.

A család nagyon szeretett utazni, ahonnan mindig szuvenírekkel, bútorokkal érkeztek haza. Ezekkel rendezték be a házat. A falakon a híres családtagok láthatók.

A mennyezet körben gipsz stukkókkal van díszítve. Ennek motívumai olyan gyümölcsök, amelyeket utazásaik idején fogyasztottak, ugyanis Írországban nem teremnek meg. Vagy, ha ide is szállíttatták, nem igen ették meg, olyan különlegesnek tartották, mint például az ananászt. Csak kiállították a szalonban és nézegették.

A kastély nagy vendégeskedések helyszíne is volt. Míg egy szolgáló egy éves bére 13 font volt, a vendégek napi száz fontba kerültek.

A nagy szalon berendezéséből kiemelem a szófát és a kályhaellenző lapot. A szófa három részre van osztva. A két szélén ült a fiatal pár a két oldalon, középen meg a szülők. Csak rajtuk keresztül lehetett  beszélgetniük a fiataloknak.

Az asszonyok arcát festék borította. Azért, hogy a kandalló melegétől ne olvadjon le a festék, egy kis állványon álló fém lapot állítottak a hölgyek fejével egy magasságban.

Ebben az időben külön hálószobája volt a férjnek és az asszonynak. Továbbá egy másik szoba is volt a kettő között a gyerekszoba.

Az utolsó Talbot, aki lakott még a kastályban, 1976-ban eladta azt az ír államnak. Most mind a kastély, mind pedig a gyönyörű kertek látogathatóak.

Howth kis halászfalu, de olyan népszerű, hogy lépni alig lehet néhol. Bűbájos házak, rengetek étterem és fagylaltozó, jó elrendezésű kikötő két hatalmas mólószárral. Kis halászhajóval kiviszik a turistákat a tengerre, hogy a vízről nézhessék meg a közeli "Írország szeme" (Ireland's Eye) nevű szigetet. Én is kimentem a tengerre. Idén is megvan tehát a tengeri csónakázás! 

(Howth-ból vissza Dublinba a 31 és a 31a busz közlekedik. Kb. fél óra alatt ér a Talbot Streetre)